<< 2025. február >>
H K Sze Cs P Szo V
          1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28    

banner
Győri kulturúlis információk
péntekszombatvasárnaphétfőkeddszerdacsütörtök
-
Állandó kiállítás
Esemény
Évforduló
Filmklub
Időszaki kiállítás
Klub
Koncert
Mozi
Program
Sport
Színház
Tanfolyam
Vidék
Partnereink
Gyor
VihaRock
Hírcsatornáink
Atom Feed Atom 1.0 Feed RSS Feed RSS 1.0 Feed OPML Feed MBOX Feed HTML Feed JS Feed
   
Hír részletei
N. Magyar Tibor újságíró emlékére
Győri KULTINFO





Az alábbiakban közreadjuk Pátkai Tivadar BÚCSÚZTATÓ (N. Magyar Tibor újságíró emlékére) című írását. Elhangzott 2021. június 10-én Győrben, a szabadhegyi új köztemetében, N. Magyar Tibor búcsúztatásán.










BÚCSÚZTATÓ
(N. Magyar Tibor újságíró emlékére)

Kedves Barátom! Azon a napon, amikor leültem a számítógép elé, hogy ezt a búcsúztató-szerű, jellegű kéziratot megírjam, csak annyit tudtam bepötyögni, hogy Kedves Barátom. Vakarództam, kikapcsoltam a számítógépet, azután újra bekapcsoltam. Káromkodtam magamban, minden bajom volt, elmentem a postára, pedig nem érkezett csomagom, nem kellett csekkel sorba állnom, nem kellett levelet föladnom. Úgy sétáltam a posta előtt, mint egykor a Nyugati Hírlap szerkesztőségében a telexgép előtt: várva valamilyen jobb hírt a világból. Bizonyára azt a hírt vártam, hogy mégsem hagytál itt bennünket.
Mindent kitaláltam, csakhogy ne kelljen ezt az utolsó kéziratot neked, egykori főszerkesztőmnek „leadni”.
Ad egy: ez nem történhetett meg veled, egykori kollégánkkal, aki nemzedékeknek tanította az újságírás mesterségét, köztük nekem is. Ad kettő: (most egy nyelvtani hibával súlyosbított képzavarral élek) lelki füleimmel hallottam, hogy rám szólsz valahonnan: na, ne hülyéskedj, ne röhögtess költőkém, ez most nem lapzárta, még csak nem is napzárta, ez egy sima életzárta. Malíciózusan hozzáfűzöd még, ahogyan szoktad: „Van ennek akkora hírértéke? Meg egyébként is, ilyenkor csak közhelyeket tud firkálni az ember!”
Tárgyilagos voltál ebben a távoli hangban is, mint mindig az életedben, én még el is szégyellettem magamat, mint mindig, ha lelkizni próbáltam előtted. Alanyi költő lennék, nemde?
Szeretném magamban pontosan fölidézni azt a hangos fotográfiát, amikor megismerkedhettünk. Túl messze van. Az biztos, hogy a Kisalföld szerkesztőségéhez közeli, legendás Öreg Halászban történt. Valamelyik kollégád, azt hiszem az általad is fölkarolt Herceg Árpi mutathatott be ott neked, mondván ő itt Pátkai a „köszörűs költő”. Végigmértél gyanakvóan, mint általában mindenkit, aztán megenyhült a tekinteted és azt mondtad: a költők mind rendes bolondok, úgyhogy itt a helyed közöttünk költőkém, leülhetsz az asztalhoz. Akkor mondtad, hogy te is könyvet írsz, csak nem versek lesznek benne, hanem a Magyar Műbőrgyártás története.
Azóta évtizedeken keresztül ültünk hányszor, de hányszor egy-egy hetilap, napilap szerkesztőségében, hangulat karbantartó, kihelyezett, ideiglenes szerkesztőség asztalánál. Ó, azok a legendás idők. Világot váltottunk a Marika presszóban. (Zárójelben mondom: ez meg is látszik rajta) Szerkesztettünk a Szőlőfürtben, az Anna presszóban. Külön szerkesztőségi futár hozta-vitte a betördelt oldalakat a műintézmények és az igazi szerkesztőségi épület között. Ezek nem legendák, ezek tények voltak. Rendszerváltás-kori idők!
Persze, mindez a józanság keretein belül. Ilyenkor sokkal szigorúbb voltál, mint főszerkesztői asztalodnál. Egyenes gerinccel álltál ki a kollégák mellett, de a frankót is megmondtad nekik a szemükbe, ha nem tetszett valami.
Aztán változtak az idők, mindig jobban beleugatott a mocskos politika a lapok életébe. Amikor már teljesen eleged lett az újságírásból, akkor sem tudtál elszakadni a lapoktól. Keresztrejtvényt készítettél nekik, csakhogy újság közelben maradhass.
Kedves Tibor! Most ha tetszik, ha nem, egy kötelező kűrt kell tennem. Igen, az életrajzi adatok, aminek zömét amúgy ki szoktad húzni egy-egy tehetségtelenebb munkatárs kéziratából.
Akit szív közelbe engedtél, azoknak elmesélted te magad, hogy milyen mélyről, és milyen messziről érkeztél. Mi pedig tudtuk, hogy milyen meghatározó újságírója lettél később ennek a megyének, ennek a városnak. Kikutatni, elismertetni példaadó újságírói munkád a jövő nemzedéke számára, az már a sajtótörténészek dolga lesz, ha egyáltalán lesznek még ilyenek.
A festői szépségű nógrádi Nőtincsen születtél, 1947. szeptember 21-én. Mesélted, hogy amikor katona voltál, megkérdezték a neved, mondtad, Magyar. Anyja neve? Országh Erzsébet. Így folyton azzal ugrattak: „Mi maga? Magyarország?!”. Ez vicces is lehet, de te tényleg Magyarország voltál, legalább is gondolkodásban, minden írásodban az ország jobbításán fáradoztál.
A szüleid válása után az apádhoz kerültél, akire nem szívesem emlékeztél. Szeretettel beszéltél viszont nagyanyádról, aki szakácsnő volt, amíg tehette, ő gondoskodott rólad. Aztán gyermekotthonba kerültél, többször voltál nevelőszülőknél, csak ritkán emlegetted ezt az időszakot.
Eredetileg szerves vegyész volt a végzettséged, dolgoztál a Borsodi Vegyi Kombinátnál.
Három menyecskének kötötted be a fejét. Az első feleségeddel rövid időt töltöttél. Második feleséged Eta volt, Móni lányod anyukája.
Azután Ózdon ismerkedtél meg egykori kedves munkatársunkkal, a Tábori Jutkával, aki akkoriban az Ózdi Vasasnál dolgozott. Nagyon fiatalon, 19 évesen ment hozzád. Tőle született Orsika nevű kislányod, akit büszkén mutattál be később nekünk is, miután már Győrben írtátok a lapokat mindketten.
Orsika 10 éves volt, amikor meglátogattátok először Mónit, a tesót. Akivel azóta is szoros a kapcsolat.
Ha született egy-egy unokád, mindig büszkélkedtél vele, meg kellett ünnepelnünk közösen valamelyik vigalom karbantartó intézményben.
Heten vannak, mint a mesében, nevük születési sorrendben:
Verebélyi Bálint, Szentmártoni Judit, Verebélyi Dóra, Szentmártoni Luca, Verebélyi Petra, Szentmártoni Lujza Borsika és Verebélyi Réka.
Talán megbocsájt nekem Orsi, aki beteg és magányos édesapját az utóbbi időkben naponta kétszer látogatta, ápolgatta, hogy egy magánleveléből, amit nekem küldött, most itt felolvassak, mert annyira szerethető, olyan, mint egy kamasz szerelemi vallomása.

„Az apukám

Kicsi vagyok még.
Reggel a fürdőszobában borotvahabot nyom az orromra, a hab jó szagú, abból a zöld fém tubusból nyomja ki apa reggel, pamaccsal viszi fel az arcára, olyan mintha tejszínhab borítaná. Atlétatrikóban borotválkozik, aztán frissen vasalt inget vesz fel, nyakkendőt köt, öltönyt visel minden nap. Elegáns.
A piros Zsigával – a zsigulinkkal – visz iskolába, anya mellette ül. Gyalog is mehetnék a suliba, de hát útba esik neki, ezért reggelente elvisz magával.
Apa okos. Tájékozott, annyit tud a világról, amennyit én sosem fogok. Igazi gazdasági újságíró.
A sajtóklubban szűrt almalét vesz nekem és a nővéremnek. Sok érdekes felnőtt vesz itt körül; a szüleim kollégái, újságírók, néha egy-egy politikus vagy éppen igaz jó barát; Hámor Vili, az újságíró-gyerekek télapója, Laci, a grafikus, aki Puskás-portrét rajzol a labdámra (nem, nem Ferencét, hanem, Csabáét, a pocakos főszerkesztőét, ahogy épp pisil), vagy vérbeli fotósok, mint Matusz vagy Dönci bácsi.
Apa új bútort vesz. Én választhatok új tapétát a saját szobámba. Együtt tapétázunk.
Csesztázni tanít a Duna partján.
Tízéves vagyok. Délutánonként Rejtőt olvasunk, hangosan, fejezetenként váltva apámmal.
Nyaralunk. Bulgáriában, Csehszlovákiában és az NDK-ban.
A győri REFLEX Környezetvédő Egyesület elnöke lesz. Kitiltják az autókat a Széchenyi térről.
Ott kell hagyja a Kisalföldet, Bábolnán lesz főszerkesztő, Burgertnél. Én ösztöndíjat kapok a kombináttól.
Egy darabig Veszprémben dolgozik. Anyu Pápán. Sokat vagyok magam.
Lokálpatrióta hetilapot alapít. Rikkancsként árulom a barátnőmmel.
Nyugati Hírlap. Apa alapító főszerkesztő. Nagy beszélgetések az Anna presszóban.
Anya vagyok. És apám segít. Először cserél pelenkát életében.
Egyetemre járok. Mielőtt diplomáznék, elvesztem édesanyámat. És apám segít. Elmegy a kicsiért az óvodába. Hazafelé betérnek egy fodrászatba, mert kócos a kicsi.
És most csak megszakad a szívem.”

Eddig az idézet Orsi leveléből. Azt még elmondta nekem, hogy betegségének utolsó stádiumában már volt olyan is, hogy élete párját, a korábban elhunyt drága Tábori Jutkát kereste.

Hát kedves barátom, kedves Tibor! Bocsáss meg ezért a szétszórt szövegért, most már tényleg pontot teszek a végére. De ki foglak cselezni, akaratod ellenére leadom ezt a kéziratot, amiből nem tudod kihúzni az olykor érzelgős jelzőket sem. Le-ad-nám. Hová is? Nem tudom.
Mióta ismertelek, imádtad a szabadságot, mindig szabad ember akartál lenni. Szabadabb, mint a madár. Kedves Barátom! Hát elrepültél magasabbra, messzebbre, oda, ahol már a madár se jár. Nagyobb szabadság nem létezik. De bárhová is repülsz: szeretteidnek, nekünk, barátoknak, volt kollégáknak, ismerősöknek itt maradsz jó emlékezetében mindaddig, amíg emlékezni tudunk. Köszönjük az együtt töltött éveket! Háát, szevasz. Béke poraidra.


Megosztás Twitterrel Megosztá Google+-on
Az oldal tartalmának felhasználásával kapcsolatban, kérjük olvassa el az Impresszumot!

   
Keresés:
Keresés az adatbázisban
Hírek
Gyárvárosi Fiókkönyvtár és Közösségi Ház
Győri Pagony