<< 2022. május >>
H K Sze Cs P Szo V
            1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31          

banner
Győri kulturúlis információk
hétfőkeddszerdacsütörtökpéntekszombatvasárnap
-
Állandó kiállítás
Esemény
Évforduló
Filmklub
Időszaki kiállítás
Klub
Koncert
Mozi
Program
Sport
Színház
Tanfolyam
Vidék
Partnereink
Gyor
VihaRock
Hírcsatornáink
Atom Feed Atom 1.0 Feed RSS Feed RSS 1.0 Feed OPML Feed MBOX Feed HTML Feed JS Feed
   
Hír részletei
Figler Andrásra emlékezünk
Győr
Az alábbiakban közreadjuk Paszternák István: "Ime, hát megleltem hazámat..." - Nekrológ Figler András (1956-2010) régész barátunk halálára című írását. A KÖH miskolci irodavezetőjének nekrológja Figler András temetésén, 2010. június 18-án a Csanaki temetőben hangzott el.

Paszternák István: "Ime, hát megleltem hazámat..." - Nekrológ Figler András (1956-2010) régész barátunk halálára




"Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.


E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.


Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.


Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.


Így éltem s voltam én hiába,
megállapíthatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.


Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.


Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél."


József Attila: Ime, hát megleltem hazámat...

Itt állunk a nyitott sír körül mi, rokonok, barátok, munkatársak. Itt állunk bénán és értetlenül, megrémülve a megváltoztathatatlantól:

Halva fekszik előttünk András.

A "hivatalos" megemlékezés sorait, úgy többé-kevésbé, mindannyian fel tudjuk mondani. Iskolák, munkahelyek, cikkek, miegyéb. Ilyet is írni kell, így én sem kezdhetem másképp.

Figler András Győrben született 1956-ban. Középiskolája a Pattantyús Ábrahám Géza Ipari Szakközép volt, amelyet 1974-ben fejezett be. Ez az év fordulópont volt életében, hiszen ekkor jegyezte el magát örök szerelmével, a régészettel. Megjárta a muzeológus szamárlétra minden fokát. "Alul" kezdte. Ma úgy mondanánk, "ásatási technikus" lett először a győri Xántus János Múzeumban, majd rövid 2 év a BTM-ben, végül visszajött Győrbe. Ezután, pontosabban eközben lett az ELTE Régészeti Tanszékének hallgatója, ahol 1983-ban szerzett régész-muzeológus diplomát. Kutatási területe az őskor volt, különösen a korai bronzkor érdekelte, de vidéki, terepen mozgó régészként ásott mindent, ami útjába került, a neolitikumtól az újkorig.

Kutatóként legfontosabb munkahelye a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum volt, melyet 1983-2000 között régész-muzeológként, 1986-1990. között igazgatóként szolgált. Ezen időszakra, a rendszerváltást követő évekre tehető a magyarországi nagyberuházásokhoz kötődő, megelőző régészeti feltárások hőskora. András az elsők között találta szembe magát az addig soha nem látott méretű, sok-sok hektáros feltárások szervezési és szakmai problémáival. Az M1-es autópálya feltárási koordinátoraként, közvetlen munkatársaival ő fektette le azokat az alapokat, melyeken a hazai nagyberuházások régészete a mai napig nyugszik. Eközben, a nagy felületű régészeti lelőhelyek dokumentálásának új igényeit felmérve, 1995-96-ban humán térinformatikus végzettséget szerzett a BME Építőmérnöki Karán. (Természetesen levelezőn, hisz közben az ásatásokat sem szüneteltethette.)

17 éves múzeumi alkalmazása alatt különféle régészeti korszakot érintő, közel félszáz ásatást végzett, legalább 50 hektár alapterülettel. Folyamatosan végzett terepbejárásainak, helyszíni szemléinek számát pedig szinte lehetetlen lenne felmérni. Ebben az őrült rohanásban viszonylag kevesebb ideje, energiája jutott a feltárt leletek feldolgozására, közzétételére. 1998-2002 közt OTKA támogatással végezte a Győr-Szabadrét dombon előkerült őskori települések feldolgozásán. Ásatásaihoz képest igen kevés cikket írt, de azok mind maradandó, sokat idézett darabjai az őskoros szakirodalomnak. Szeretett csapatban dolgozni, feldolgozó cikkei, előadásai szinte egytől egyig társszerzőkkel együtt születtek. Nem "ült" az előkerült anyagokon, készséggel adott át közlésre bármilyen anyagot az arra hivatottabbaknak.

A 2000-es év ismét újabb fordulópontot hozott András életében: a Kulturális Örökség Igazgatósága hívására 2000. szeptemberétől a KÖI Szombathelyi Regionális Irodájának lett első, alapító vezetője. Ez a megbízás megint pionír feladatok elé állította, - a semmiből kellett intézményt gründolnia, elég komoly szakmai ellenszélben, az ásatási helyszínek után most az íróasztalnál kellett helyt állnia. E kihívásnak megint agilisan, a Tőle megszokott módon, magas színvonalon megfelelt. A 2001-től újból megváltozott keretek között, immár a műemlékvédelemmel és műtárgyakkal is foglalkozó Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Soproni (ma: Nyugat-magyarországi) Irodáját vezette. Újból tíz, kemény munkával töltött, konfliktusokkal teli év következett. András az eddig sem csekély munkatempóját fokozva, immár Nyugat-Magyarország műemléki problémáira is figyelve dolgozott, robotolt tovább. Következetes, bátor, szókimondó munkatárs, ellentmondást nem tűrő, elkötelezett örökségvédő, határozott vezető volt. Nem félt a konfliktusoktól, amelyből irodavezetőként bőven kijutott neki. De Ő viselte egyenességének minden előnyét és hátrányát is.

Tagja volt a Pulszky Társaság Magyar Múzeumi Egyesületnek és a Ny-Dunántúli Regionális Fejlesztési tanácsnak és a régió Közkincs Bizottságának. Egyik kezdeményezője és alapító tagja volt a Magyar Régész Szövetségnek, amelytől rá oly jellemző módon vált meg 2009-ben, annak tehetetlensége miatti nagy-nagy kiábrándultságában.

Munkáját, melyet mind hihetetlen mennyisége, mind pedig magas minősége, úttörő jellege miatt mi valamennyien csak csodálni és irigyelni tudtunk, a hivatalosságok igen szűkmarkúan jutalmazták. E tekintetben mindössze egy 1987-es Miniszteri Dicsérő Oklevelet sorolhatunk fel. Emberfeletti munkatempója, a világi hatalmasságokkal is szembemenni kész küzdelme, persze, mindenkinek feltűnt. Mégis csak egy civil szervezet, a Város- és Faluvédők Szövetsége látta fontosnak, hogy Andrásnak Podmaniczky-Díjat adományozzon, mondván "A KÖH Soproni Irodájának vezetőjeként kiemelkedő szerepet játszik a nyugat-dunántúli régióban az épített örökség megőrzésében." Mi, munkatársai, pár éve az "év régész felügyelőjének" választottuk meg - ez persze, semmit sem jelent. És most már úgy is késő minden.


***

Eddig a szikár, szakmai értékelés. (Jobb esetben) ezt írják majd meg a lapok. Mi meg itt állunk a nyitott sír körül, rokonok, barátok, munkatársak. Itt állunk bénán és értetlenül, szinte még fel sem fogva, mi zajlik épp velünk, körülöttünk:

Halva fekszik előttünk András.

De hiszen ez nem lehet! Ilyen nincsen! Nem vagyunk már az Általa úgy szeretett bronzkorban, amikor egy 54 éves ember majdnem aggastyánnak számított! Ez egyszerűen nem érvényes! Legszívesebben azt kiáltanánk: hagyjanak már békén azzal a baromsággal, hogy meghalt! A halál lenne az utolsó fogalom, ami folyton tevékeny, megalkuvást nem ismerve dolgozó Barátunkról bárkinek is eszébe juthatott!

Ami eszünkbe jut, attól még ma is, még itt is elmosolyodunk. A nagy fiaira, Benedekre és Andrásra rendkívül büszke apa, aki a jóbarátoknak csendesen, de látható örömmel sorolja a srácok viselt dolgait, sikereiket, csínytevéseiket. Vagy eszünkbe jutnak a nagy és komoly baráti beszélgetések. Az orra végéig lecsúszott, zsinóros szemüveg, az elnyűtt, drapp kötött mellény, a nadrágtartó. A hunyorogva mosolygó szemek. A nőknek szánt rengeteg bók, a táncparkettet szigorúan az utolsók egyikeként elhagyó, vidám kolléga és barát.

Utóbbi két csoport, vagyis a közeli és távolabbi kollégák, barátok csapata Andrásnál szinte egybeesett. Kárhoztattuk is ezért eleget. Munkamániás! mondtuk rá sokan. Pedig valójában egyáltalán nem erről volt szó. Mániákus volt, ez kétségtelen. De amit mániákusan szeretett az NEM a munka, vagyis az eszköz volt, hanem valami sokkal magasztosabb, maga a cél: a régészet és a műemlékvédelem. Ez volt az a közérdek, amiért akart is és tudott is sokat-sokat dolgozni. Hét végén is, éjjel is, ha kellett. Ki ne emlékezne pl. a tőle éjnek idején kapott telefonokra, "Fa" aláírású e-mailekre. András komolyan vette köztisztviselői esküjét. Valóban szolgálta a közjót, a közérdeket. Munkatársait és tárgyaló partnereit is ezen szemüvegen át vizsgálta.

Nem volt könnyű főnök és nem volt könnyű beosztott sem. Aki "nem ment át" András fenti "szubjektív vizsgáján", akin nem látta legalább a jó szándékot, az akarást - jajj volt annak! Nem állhattak meg előtte a tisztességtelenek, az önzők, a hatalmukkal, hivatalukkal visszaélők, a régészeti lelőhelyek, műemlékek kis stílű, nyerészkedő pusztítói, kufárai. Az ilyeneket egyszerűen leírta, semmibe vette, legyenek azok főnökei vagy politikusok, kollégák vagy befektetők. Kikerülte őket és tántoríthatatlanul menetelt tovább a maga kijelölte úton, gyakran cipelve a másoknak dukáló terheket is. Sokan tartottak is tőle ezért, kerülték, vagy gyáván elárulták, fűrészelték, ahol érték, összemosolyogva a háta mögött. Kicsinyes egyéni érdekekkel, politikusi mutyikkal átszőtt világunk felkent vezetői egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Magányos harcosként képes volt arra, hogy az egymással amúgy szóba sem álló politikai oldalakat furcsa "nagykoalícióba" tömörítse maga ellen. Pedig semmi különöset vagy direkt bosszantót nem csinált, csupán tette a dolgát. Mindig pontosan a nevén tudta nevezni a dolgokat. Ki merte mondani, hogy a király meztelen - minden ellenszél dacára, a neki címzett, egyre kevésbé burkolt fenyegetéseknek fittyet hányva.

De persze, mindig sokan voltak a barátai, segítői is, Bécstől Sárospatakig, Nyitrától Szabadkáig. Köszönet nekik azért, hogy megvédték, hogy kitartottak mellette!

Így lett mindannyiunk számára ő "A Figler". Egy fogalom, egy intézmény, egy viszonyítási pont, akinek véleményére mindig érdemes odafigyelni. Munkánkat, eredményeinket tudat alatt sokan hasonlítgattuk az övével és bevallom, ezen összehasonlítgatásokból mindig ő jött ki győztesen!

Ugyanakkor mindvégig megmaradt egy megközelíthető embernek, ízig vérig vidéki fiúnak, hogy ne mondjam, "paraszt gyereknek". Életéből teljesen hiányzott az intellektuális gőgnek, felsőbbrendűségnek még a szikrája is. Az egyszerű, akár tanulatlan, kétkezi munkás emberekkel, ásatási munkásokkal mindig nagy kedvvel beszélgetett, valódi partnerként, munkatársként tekintve rájuk. Évtizedes, tiszteleten alapuló barátság fűzte pl. a börcsi ásatási munkás csapatához, Dezső Bácsihoz és a többiekhez. András híres abdai műemlék házában, ahol a hazai régész és muzeológus társadalom színe javát vendégül látta, még főosztályvezető korában is lovakat, birkát, vadkacsákat tartott. Ez a földpadlós parasztház volt az otthona, még akkor is, ha az utóbbi években alig 1-2 napot fordult meg benne hetente. E ház rendbetételéről álmodott, ide tervezte öreg napjait.

Emberi ideálja a kajárpéci helytörténeti gyűjteményt a 10 körmével összekaparó Kovács József, a helyiek "Tanító Bácsija" volt. Erről vallott András a vele készült, valódi értékeket tartalmazó, kevés riport egyikében, Fűzfa Balázs Gyalogló idő című szociográfiájában. Mondta is egyszer nekem: "Pistikém, nekem ez az ars poeticám!" A világról, múltunkról vallott nézeteinek másik kulcs mondatát A régi Abda története c. műve tartalmazza: "Minden embert érdekel az őseinek, az előtte itt élőknek a története. Gyermekeinket csak úgy taníthatjuk meg szülőhelyük, lakóhelyük megbecsülésére, szeretetére, ha elmeséljük nekik a történetét." András kutató régészként, majd köztisztviselő hivatalnokként erre tette fel az életét.

Tudat alatt egy szemérmes ember volt, mindig legkeményebb kritikusa önmagának. Sok kéretlen gátat és akadályt állított önmaga útjába és párat egy életen át alig mert átlépni. Pl. ilyen a szakcikkek írásától való érthetetlen tartózkodása. Talán a fejébe vette, hogy ő "nagy és igazán komoly" tudományos cikket írni nem tud? Vagy "csak" nem érdekelte a régész munka feldolgozás része? Nem tudni. De hogy e hiányossága zavarta őt, az biztos. Amúgy is tavasztól őszig, gyakran hótól hóig kint van a terepen, mondta mindig, ezért nem ér rá sem eleget olvasni, követni a szakirodalmat, sem pedig megírni az amúgy tényleg rengeteg és fantasztikus leleteit. Nem árasztotta el az évkönyveket a ma oly divatos "előzetes jelentések" özönével. Mint mindenben, így a publikációk terén is magasra helyezte önmagának a lécet, időtállót akart csak alkotni. Talán egy "nagy műre" készült, amit ma már fájó bizonyosság nincs módja megalkotni. Viszont érezve a Benne felhalmozódott tudásból és tenniakarásból táplálkozó elhívást, András sokat és nagy kedvvel tartott előadásokat. Mindegy, hogy önkormányzati vezetőknek vagy gyermekeknek, rendőröknek vagy fesztiválok közönségének, főépítészeknek vagy gimnazistáknak adott elő, mindig sodró lendülettel, az örökségvédelem szépségét és feladatait hirdetve tette. Nagy kár, hogy e sok-sok tucatnyi közszereplésének - a szerencsés résztvevőkben elindított gondolatokon túl - szinte alig maradt rögzített nyoma.

Érezve a "hivatalos" örökségvédelem egyre nehezebben leplezhető csődjét, András ismét új utakat, új megoldásokat, szövetségeseket igyekezett szerezni munkájához. Egyik legutolsó, "nagy dobásaként" összefogást teremtett a környezet- és természetvédő, illetve kulturális örökségvédő civil szervezetek között. Az aktív közreműködésével - tán mondanunk sem kell: az országban először - létrejött, intézményes együttműködés kezdetét jelezte a Páka faluban megrendezett konferencia és az ún. Pákai Nyilatkozat, amely reményeink szerint egy új, széles civil mozgalmat, irányt jelez előre. Kár, hogy e munka egyik motorja, kezdeményezője már nem érheti meg erőfeszítéseinek eredményét.

András nem készült a halálra. Utolsó heteiben, még a kórházban is dolgozott. Behordatta magának betegágyához az aktákat, telefonált, írt, olvasott, e-mailezett. Talán még az utolsó hetek keserves állapotában, kínok között is arra gondolt, hogy majd ebből a szorult helyzetből is kimászik valahogyan. Mint már oly sok slamasztikából oly sokszor korábban. Mi pedig, barátok, munkatársak, közelebbi-távolabbi ismerősök álmunkban sem gondoltunk arra, hogy ezt a mindannyiunknál erősebb embert valaha is bármi baj érheti. Most már tudjuk, hogy mindannyian tévedtünk. Andráshoz egy olyan kegyetlen és könyörtelen ügyfél jelentkezett be, aki még rajta is kifogott, még nála is erősebb volt.

Most, mikor elkísérjük Andrást a Minden Élők Útján, valahol magunkban tudjuk, hisszük, érezzük, hogy nem a mai, - hisz nem is lehet a mai!!! - az utolsó találkozás! Akit temetünk, az csupán a megtöretett test, akitől gyengeségében búcsúzunk. De éppen mi, András jó ismerői érezhetjük csak, hogy MENNYIVEL TÖBB VOLT Ő ENNÉL! Ez a többlet - mi keresztyének úgy hisszük: ez a többlet a lélek nem pusztul velünk, mikor a test befejezi pályafutását ebben az Árnyékvilágban. Új, tökéletes testben látjuk majd viszont Andrást is az Utolsó Napon.

András már megint megelőzött minket valamiben, mint oly sokszor az elmúlt évtizedekben. Kínzó földi szenvedésétől megszabadulva, biztos vagyok benne, hogy "odaát" máris tevékenykedni kezdett. Már faggatja a Ménfőcsanak-Szélesföldeki bronzkori elődöket, hogy is álltak ott azok a házak. Vagy az Óvár-környéki rómaiakkal beszélget arról, hogy merre is futott pontosan az a dunaparti limes. De lehet, hogy az ikrényi középkori ősöket kérdezgeti, minek kellett az a ménkű nagy árok a templomuk köré?! Előfordulhat, hogy Bóna István Tanár Úrral, Pusztai Rezsővel vagy Mithay Sándorral ücsörögnek valahol, lassan kortyolva a hűvös vörös bort és valamelyik bronzkori kultúráról beszélgetnek. Vagy András épp Vékony Gáborból próbálja kivasalni egy általa oly fontosnak tartott szöveg fordítását. Nem tehetek róla, én csak így tudom elképzelni, elviselni azt, ami vele történt.

Hitünk szerint minden földi kínt, szenvedést és halált, vagyis minden Pénteket harmadnapon a Vasárnap követi. A dicsőséges feltámadás, amikor felszáríttatnak könnyeink. Eddig, és szigorúan csak eddig búcsúzunk Tőled, András!

Sit tibi terra levis! Legyen neked könnyű a föld!




Elhangzott Győr-Ménfőcsanakon, a csanakfalui temetőben, 2010. június 18-án.


Megosztás Twitterrel Megosztá Google+-on
Az oldal tartalmának felhasználásával kapcsolatban, kérjük olvassa el az Impresszumot!

   
Keresés:
Keresés az adatbázisban
Hírek
Gyárvárosi Fiókkönyvtár és Közösségi Ház
Győri Pagony